A KIÁLLÍTÁS MEGHOSSZABBÍTVA 2023. FEBRUÁR 19-IG!

Húsz évvel az első kiállítás után, ötödik alkalommal is megszervezzük a Maybe kiállítást, ezúttal a Proxy témát választva.

Maybe 5 – Proxy
A művészetben a proxy általi alkotás a korai huszadik század egyik avantgardista innovációjaként ismeretes. Gondoljunk a táviraton keresztüli utasítások mentén létrehozott dadaista alkotásra, vagy a konceptuális művészetre, ahol már adott esetben nem is kell fizikailag legyártani a műveket. A műtárgyakról áttevődött a hangsúly a bürokratikus rendszerekben beindított folyamatokra, ahol a különböző nyelvek és szemiotikai rendszerek belső mechanizmusai lepleződnek le. Ezzel együtt a hagyományos szerzői szerep is strukturális lebontás tárgyává vált. A modern korban a művész a társadalmi folyamatok direkt alakítójaként lépett fel, szerzőként művészetének egyetlen és utolsó autoritása akart lenni. A művészeti avantgárd messianisztikus önpercepciója azonban sokkal inkább alárendeltje volt az állandó fejlődésre alapuló modernizációs folyamatoknak, mint azt általában a művészettörténeti kánonképzés magyarázza. A művészet hagyományos nyelvének kiterjesztése kétségtelenül valós feladat elé állította a művészeket. Amíg korábban a műalkotás, mint a művész kezének egyedi lenyomata, egyben autopoietikus önmegvalósítás is volt, az élet minden területét átíró ipari termelés és a vágygépezeteket formáló piac új körülményeire való válaszként a harmóniákban komponáló kézművesség már alkalmatlannak bizonyult. Helyette megjelentek a véletlent felhasználó alkotói módszerek, az ipari összeszerelést imitáló assemblage. A progresszív művészeti iskolák, mint a bauhaus, vagy a szovjet avantgárd intézményei a művészetet mint különálló területet akarták felszámolni, a művészt az új társadalom szakértő tervezőéjévé alakítani. A reneszánszból ismeretes, hogy az egyházi, vagy arisztokrata megrendelők szerződésben kikötötték, hogy a művészeti alkotásoknak melyik részét lehet inasokra bízni és mit kell magának a mesternek kiviteleznie. A késő modern korban, a kritikai művészet sokszor a piac által fetisizált szerzői szavatosságot is átruházta, ily módon is cselekvő alannyá próbálta tenni a nézőt. A részvételi művészetben a művészet társadalmi presztízse a felhatalmazás eszközévé válik. A realista művészeti ábrázolás atyáskodó hangvétele, amely ugyan hangot akar adni azoknak, akiknek nincs hangja: szélesebb összefüggésekben analógiája a képviseleti demokrácia hiányosságainak.
A proxy általi alkotás azonban nemcsak a cselekvőképesség átruházása lehet, hanem a passzív befogadó cselekvőképességének kisajátítása is. A proxy képes egy ágens működését elrejteni a rendszerben, amint azt egy proxy szerver teszi a hálózatban, vagy a szuverén törekvésekbe fészket rakni, amint az egy proxy háborúban történik. A proxy általi alkotás azonban mindig egy harmadik felet feltételez, amely az önmagát megvalósító szerző és a sorsát alakító befogadó kereszttüzében ösztönzést kap a cselekvésre, vagy egyszerűen elszenvedő alanya egy formáló erőnek, amely médiumként használja őt, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek leleplezőjévé, tehát emancipációs médiummá is teszi. Mindehhez szükség van egy önmagáért létező, autonóm területre, ahol a társadalmi normák is kikerülhetnek a tabu árnyékából, és ahonnan a hegemón hatalmi befolyással szemben meg lehet védeni azt a veszélyes szabadságot, amely nélkül nincs is művészet. A proxy tehát egy transzparenciával és homállyal való játék, amelynek mindannyian cselekvő alanyai vagyunk, miközben alkotó munkával igyekszünk értelmet adni a létünknek.

Miklós Szilárd