Egyetlen (kurátori) szabály: egy vizuális munka – kerüljük most így ki a „művészet” szót – főbb irányait bemutatni. Úgy csinálni ezt, hogy nem rejtjük véka alá: semmilyen szerep (művész, művészet, kurátor, befogadó stb.) nem az, ami más történelmi időszakokban vagy korszakokban volt. Simán művészetnek nevezni azt, ami még mindig összehoz bennünket egy kiállítás kapcsán, olyan rituális gesztus, amely már magában elfedi és, így, feledésbe zárja azt a mindennapi küszködést, aminek legtöbbször csak lecsupaszított „eredményeit” bámuljuk – nagyon gyakran teljesen vakon aziránt, hogy mi megy végbe akkor, amikor „műtárgyakat” élvezünk. Nem csak arról van szó, hogy műhelyszinten mutassunk meg egy munkát – ez az obszcén tekintet vagy vágy, mely egyre közelebb akar kerülni a „művészeti” forráshoz, csak saját lehetetlenségét képes leplezi ekképpen. Mire figyeljünk? Mi generál „művészeti” hatást – mint egy olyan nyelvjátékot vagy csak társasjátékot, amelyet érdemes tiszteletben tartani? Könnyű azt mondani: ez (már) nem művészet. Nehéz kitalálni és annál nehezebb elgondolni: akkor mivel állunk szemben. Mi történik velünk, amikor keresve nézünk, amikor képtől képig siklunk, képtől képbe, látványból látványba? Mit kell és lehet bemutatni ebből az örökös őrlődésből?

Itt van egy ember – nevezzük „művésznek”, de már elgondolkodva azon, hogy mi másnak kéne nevezzük –, aki számára, akinek az életében a rajz valamilyenképpen központi szerephez jutott. De nem úgy, ahogy ezt csinálni szokás, tradicionálisan kicövekelt témák kapcsán (csendélet, akt, portré, esetleg kezes portré, táj, fa stb.). A tartalom nem adott, mindig ki kell találni, és mindig ki is van találva. Társítások halmaza, sztorik (történetek, mesék, dumák), képek, amelyek nem egyszer túl is csapnak a megrajzolhatón. Így lesznek tárgyak, installációk, videók. Ez persze kicsit leegyszerűsítő, mert nem tud tisztán rámutatni arra a figyelemre, amellyel a világban megtalálható vizuális vagy csak képi burok meg van dolgozva. Ezt a figyelmet is próbáljuk láttatni, miközben egy pillanatig sem felejtjük el, hogy ez csak akkor vagy csak azért érdekes, mert egy gondolkodás része. Végül is erre megy ki a játék: gondolkodni azzal, amit látunk. Ha a „művészet” beváltható műanyag palackját még egyszer beváltjuk itt, csak azért van, hogy ezt ne hagyjuk elveszni.

Dan Beudean (sz. 1980) kolozsvári. Relatíve sokat állít ki, gyakran közös projektekben, különböző kisebb vagy nagyobb galériákban, vagy rendhagyó helyeken (lakásokban, elhagyott épületekben). Mindig mozgásban van. Töri a fejét.