KIÁLLÍTÁS MEGHOSSZABBÍTVA: NYITVA 2024. AUGUSZTUS 4-IG és AUGUSZTUS 20-23. KÖZÖTT!

Jelen tárlat kiindulópontját az O singurătate destul de zgomotoasă. Practici artistice neconvenționale în Atelier 35 Oradea și gruparea MAMŰ din Târgu-Mureș, 1978-1989 [Túlságosan zajos magány. A nagyváradi 35-ös Műhely és a marosvásárhelyi MAMŰ Csoport rendhagyó alkotói gyakorlatai, 1978-1989] (2022) című könyv alapjául szolgáló kutatások képezik. A kiállítás válogatás azokból művekből és dokumentációs anyagokból, amelyek bemutatják két alkotóközpont köré csoportosuló művészek rendhagyó kiállításait, akcióit és munkásságuk epizódjait, és fémjelzik a művészek alkotói tevékenységét. A kiállítás célja reflektálni a művészek sokrétű tevékenységére és azon törekvéseire, hogy a hagyományos médiumoktól eltávolodva megújítsák a vizuális formanyelvet, valamint hogy bemutassa a fizikai, társadalmi és konceptuális terek sokféleségét, amelyeket a művészek saját intervencióik és kísérleteik révén hoztak létre egy döntően konformista és konzervatív társadalmi és szakmai közegben, amelyet nagymértékig áthatott a kor hivatalos ideológiája. Az intézményi terektől kezdve az utcán, a munkahelyen, az otthonon, a művész műtermén, a természeti környezeten és a postai levelezésen át egészen a „szigorúan bizalmas” térig, amelyet a politikai rendőrség állandó megfigyelés alatt tartott, a művészek akciói minden teret kereszteztek, benépesítettek és megjelöltek, a nyilvánosság eltérő szintjein, más és más intenzitással. E terek egyike sem volt világosan körülhatárolt, határaik összemosódtak, és a manőverek, alkuk és adaptációk tágas színterévé váltak, ahol a művészet folyamatos történése zajlott, megkérdőjelezve és feszegetve a területét kijelölő határokat.

A kutatás során körvonalazódó egynémely visszatérő motívumhoz Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magány című könyve szolgáltatta az analógiákat. A szabványosított és tervszerű termelés gépezetébe mellékszereplőként bevont, egy állami vállalat földalatti, de mégis látható helyiségében tevékenykedő Hanta alakja erőteljesen idéz néhány személyes és kollektív művészi életrajzot. Hanta csomagjai – az a sok archív anyag, amelyben válogatás nélkül értékes könyvritkaságokat pakol össze különböző eredetű papírhulladékkal, rendszerint régi mesterek műalkotásainak reprodukcióiba csomagolva azokat – visszhangra talált az általam tanulmányozott műtermi gyűjteményekben. Nem annak az archívumai ezek, amiről az akkori rezsim úgy döntött, hogy megőrzi és hivatalosan hirdeti magáról, hanem annak, amit a haladás nevében kidobtak és megsemmisítettek, hogy aztán feldolgozzák és újrahasznosítsák, miközben új eszmékkel, normákkal és értékekkel ruházzák fel. Hanta csomagjai azt az összetett konfliktust tükrözik, amely archívum/emlékezet többrétű feldolgozásából ered. Az ellentmondást, ami abból származik, hogy az önhistorizálás / önarchiválás összeütközésbe kerül múlt hivatalossá tett változatával, amely továbbra is meghatározza a helyi művészet közelmúltjának kanonizálását.

A kutatás fő dokumentációs forrásait a művészek személyes archívumai és szóbeli beszámolói képezték – azaz amit a „Hanta csomagjaiból” meg lehetett menteni –, ami olykor tetten érhető a tárlat szinkópáiban, törékenységében és (olykor) a torzításaiban, hiszen egyedül ezek a források őrzik a helyi művészet közelmúltbeli történetének egy összefüggő szeletét. A jelentőség, amit ezek az archívumok a helyi művészettörténet tanulmányozásában betöltenek, rámutat arra az egyre égetőbb szükségszerűségre, hogy lehetőség szerint hozzáférést biztosítsunk, helyreállítsuk és megmentsük őket a várható pusztulástól, a művészek nemzedékeivel együtt, akik túlságosan zajos magányukban őket létrehozták.

Mădălina Brașoveanu